Kolbász és kerítés

Szeretem az objektivitást és általában ódzkodom attól, hogy valamit “rózsaszín cukormázba” csomagoljunk. Ezért gondoltam, hogy az első bejegyzések között leszögezem azt, amit az elmúlt két hónapban tapasztaltam.

Az élet mindenhol élet.

Mindenhol be kell menni dolgozni, teljesíteni kell, gondolkodni, csinálni a feladatunkat.

Rideg valóság?

Dehogy.

Az a tény, hogy a nap végére ugyanúgy elfáradunk, ugyanúgy hiányoznak dolgok (csak éppen más dolgok), ugyanúgy meg kell feszülni, inkább megnyugvással tölt el. Én ugyan nem egy jobb élet reményében költöztem el Magyarországról, a kedvenc városomból, Budapestről, hanem valami olyasmi önigazolást kerestem, hogy mindenhol ugyanolyan.

Csak a körítés és néhány feltétel változik.

• Itt egy szuper irodában dolgozom, ami mindössze négy perc biciklivel a lakásunktól.
• Támogató csapat vesz körbe.
• Egy nagyon tágas, szinte új lakásban élek.
• Ha el akarok menni edzeni, csak a szomszéd ajtóig kell menni az irodából.
• Akár minden este, munka után ki tudok tekerni az első nap vásárolt biciklimmel a kedvenc strandomra, megnézni a naplementét, majd ezután belemenni a vízbe.

Ugyanakkor:

• Ha ilyen közel dolgozol, arra eszmélsz, hogy 8-10 órán át egyhelyben ültél és a korábban megszokott napi aktivitásod 20%-át teljesíted.
• Napi szinten kell foglalkozni egymás megértésével, tekintve hogy én vagyok az egyetlen magyar és így számos kulturális és nyelvi különbség adódik.
• Nem egyedül élek, amihez az elmúlt években nagyon hozzászoktam. Ezáltal alkalmazkodni kell, ami ugyanakkor meglepően könnyűnek tűnik eddig.
• A konditerem közelsége miatt a látogatása már-már kötelezőnek, és néhány alkalom után végtelenül unalmasnak érződik.
• És igen, a naplemente nézésnek mondjuk pont nincs semmilyen árnyoldala 😊 Talán csak az, hogy bármerre indul az ember, erős szintkülönbségekkel kell szembenéznie ezen a szigeten.

A hétközapok itt valahogy monotonabbnak tűnnek, ezzel szemben, ha az embernek megvan a megfelelő közlekedési eszköze, a hétvégék során tényleg bejárhatja a szigetet és úgy viselkedhet, mint egy turista.

Furcsa balansz ez, szélsőségesnek mondanám.

Bárki (vagy éppen valaki) azt mondhatná erre, hogy “igen, de ennek meg kell fizetni az árát”.

Magány? Akad.

Honvágy? Inkább hagyjuk is… 🙂

Szorongás? Valószínűleg mindig lesz valamennyi.

Izgalom és új ingerek? Igen, szép számmal.

A magyar ember pedig úgy fogalmaz:

‘Itt sincs kolbászból a kerítés”

Sokat hallottam ezt a frázist azoktól, akik külföldön próbáltak szerencsét. Talán árnyalódott a kép, valószínűleg pont a már fent említett árra gondolnak.

Megéri?

Erről egy kicsit később, bár ha most kell válaszolnom akkor, egy határozott “Igen!”.