A nosztalgia, mely már el is kezdődött
Szeretek előre nosztalgiázni.
Az alma materként szolgáló gimnáziumom 8 évétől az utolsó másfél évben folyamatosan köszöntem el, sokszor egyedül járva a csendes épület ódon falai között. És milyen jól tettem, hiszen ezek a falak ma már teljesen máshogy néznek ki.
Valamiért nekem sokkal többet jelenthetnek helyszínek, épületek, emlékek és talán még emberek is. Nehéz hát a búcsú, amelyre jobb előre felkészülni.
És jelentem, igen, itt már elkezdődött a nosztalgia, hiszen jövő héten szombaton reggel hazatérek.
Nem mintha olyan messzire jöttem volna, ne töltöttem volna otthon 2x2 hetet vagy ne találkoztam volna számtalanszor barátokkal, családdal ezen idő alatt.
De valahogy nekem a változás önmagában is nehezebb lehet.
Ez van, az évekkel megszoktam az ilyesmit, és viszonylag jó megoldási vagy nevezhetjük megküzdési stratégiáim alakultak ki, mondhatni ösztönösen. Az egyik ilyen az előrehozott nosztalgia. Ez általában keserédes érzésekkel vegyül.
Érdekes, hogy még a szóban is ott az ‘édes’-ség.
És milyen “megküzdési stratégiák” vannak nálam?
- Egy kimaradt külföldi félév az egyetem alatt - Máltán töltött 6 hónap, 8 évvel később.
- Hiányzó gyermekkor - a helyszíneihez történő, már-már túlzó ragaszkodás, vonzódás.
- A közösséghez való tartozás részleges hiánya - erős emberi kapcsolatok kialakítása és fenntartása felnőttkorban.
- “Elárasztó” érzések - egy hosszú séta valahol, amely során minden lecsendesedik.
- És végül a már említett előrehozott nosztalgia - lehet csak némi segítség az elválással való küzdelemben. Ki tudja?
Igen, itt tehát elkezdődött a nosztalgia, fenti néhány példa pedig némi reflexió arra, hogy az elkövetett rossz döntések, hibák, vagy rajtunk kívülálló dolgok, melyek hiányt teremtenek, lényegében korlátlan ideig javíthatóak.
